A színkeverés lehetőségei

Amikor színkeverésről beszélek, akkor háromféle dologra tudok gondolni. Az egyik úgymond az elmélet, a másik a gyakorlat. A harmadik meg az elméletnek az a része, amit gyakorlatilag meg lehet valósítani.

Az elméleti rész arról szól, hogy hogyan kell létrehozni - vagyis milyen színekből - pl. egy narancssárgát. Azért mondom, hogy létrehozni, mert ha a "keverés" szót használom, az már erőteljesebben utal a gyakorlati részre. 

Az elmélet része a színkerék, a színkör, a színcsillag, a színgömb... szóval minden, ami azt taglalja, hogy ha veszel egy adott színt, akkor azt milyen más színekből áll, illetve ha veszel különféle színeket, akkor abból mi keletkezik. 

A gyakorlati elméleti részbe sorolom azt, amit egy másik blogomban már említettem, vagyis, hogy mi van a tubusban. Ez elmélet abból a tekintetből, hogy itt is arról beszélünk, hogy milyen színt milyen színnel keverve kapom meg azt, amit szeretnék. Viszont gyakorlati abból a szempontból, hogy az elméleti piros, sárga, kék nem létezik. A tubusban kapható színek az esetek nagy többségében az elméleti alapszínek egy-egy árnyalatát tartalmazzák, amik a másik két alapszín irányába mozdulnak el. 

Hogy világosabb legyen, nézzük meg újra a színkört:

A három fő alapszín egymáshoz képest 60 fokban helyezkedik el a színkörön. A sárga, ami legfelül van, tubusban nem létezik. Csak olyan sárgák vannak, amik vagy a kék (vagyis ha a fenti ábrát nézed a sárgászöld) irányába mozdulnak el - ezek a citromsárga-jellegű sárgák. Illetve vannak a piros (vagyis a sárgásnarancs) irányába elmozduló sárgák - mint pl. kadmium sárgák.
Ugyanígy a kék vagy a sárga irányába (kékeszöld) vagy a piros irányába (kékesibolya) mozdul el. Az előbbire példa a cerulan kék, az utóbbira az ultramarine kék.
A piros is kétfelé tud elmozdulni: a sárga felé (vörösesnarancs), ide sorolhatóak a kadmium pirosak, és a kék felé (vörösesibolya), ezek például a kárminok.
Azért jó tisztában lenni a festékeiddel, hogy melyik szín melyik irányba mozdul el, mert az sokat segít abban, hogy egy másodlagos vagy harmadlagos színt melyik festékeidből tudsz kikeverni. Pl egy szép narancssárgát egy citromsárgából és egy kárminból sose fogsz kikeverni. Azért nem, mert mindkét szín valamilyen mennyiségben a kéket is tartalmazza, így egy "koszos", leginkább barnás jellegű "narancssárgát" tudsz csak kikavarni. Ha egy szép narancsot akarsz, akkor nagyobb sikerrel  jársz, ha egy piros felé hajló sárgával és egy sárga felé hajló pirossal próbálkozol, tehát pl. egy kadmium sárgával és egy kadmium pirossal. Még a kadmium sárga és a kármin keveréke is hozhat valami szép keveréket, de a kármin kék-tartalma miatt valószínű, hogy annak is lesz egy csipetnyi barnás árnyalata.


A színkeverés gyakorlati részén pedig azt értem, hogy technikailag hogy keverhetőek egymással a festékek. Itt lényegtelen, hogy milyen színről van szó, ez inkább arról szól, hogyan kerüljenek egymás mellé gyakorlatban, a vászonra a festékek. Ezen belül is beszélhetünk a színek, pontosabban a festékek tényleges - fizikai - keveréséről, illetve az optikai keverésről, amikor az egymás mellé festett színek együtthatásával alakul ki a kevert szín.

Az alábbi ábrákkal szemléltetném a módozatokat, ha nem is teljeskörűen.
Az alábbi ábrán négy szekciót láthattok. Mindnek a tetején egy égetett sziéna és egy kobaltkék festékpötty jelzi, hogy ez van a palettán (vagy a tubusban). Míg az alsó fele a vásznat jelképezi.
Az első szekcióban azt láthatjátok, hogy a kétféle festéket a vászonra kenés előtt összekeverem. Egy homogén elegyet hozok létre belőle, s az így létrejött sötétbarnát viszem fel a vászonra. Vagyis itt a két festék teljesen össze van keverve.
A második szekcióban azt illusztrálom, hogy a kétféle festék nem teljesen homogén, csak nagyjából van összekeverve. A vászonra felhordva ezt az elegyet, a két festék különböző keveredéseit láthatjuk: van ahol csak a sziéna barnája, van ahol csak a kobaltkék, van ahol a két festék keveredésének változatai jelennek meg. Az ilyen fajta festékkeveréshez nagyon passzol a festőkés használata.

A harmadik szekcióban egy nedves-a-nedvesen (angolul: wet-on-wet) technikával készült keverés láthattok. A vászonra először a kék festék került felhordásra, s rögtön utána (amíg még nedves volt) lett a másik festék rá- vagy inkább belekenve. Ennél a módszernél is lehet játszani azzal, hogy a két festék mennyire keveredjen egymással: lehetnek területek, ahol az egyik érvényesül jobban, van, ahol a másik.
A negyedik szekcióban pointilista módszerrel "kevertem" a két festéket. Ez azt jelenti, hogy a két festékből pöttyöket festettem egymás mellé, néhol esetleg egymásra, s így többnyire a két festék egymás-mellettisége hozza létre a szemünkben a "keveredését" a festékeknek.
Ime egy-két példa az utóbbi, pointilista technikára:

Ezeket a képeket jellemzően távolabbról kell szemlélni, mert közvetlen közelről nem mindig értelmezhető, hogy mit látunk. Távolabbról szemlélve az egymás mellé felrakott festékek színe optikailag keveredik, s az egymás mellé festett sárga és piros így kelt narancsos benyomást.

A színkeverési technikák ötödik fajtája a sfumato, ahol nedves és száraz verziót is megkülönböztetünk.
A nedves sfumato voltaképp két festéknek a vásznon nedvesen történő olyan összedolgozása, amivel fátyolos, ködös, légies átmenet valósul meg a színek között. Nagyon szépen, finoman lehet ezzel a fényes-árnyékos részeket összekötő félárnyékos-félvilágos részeket is megteremtve létrehozni az átmenetet. Erre a megoldásra a legjellemzőbb példája Leonardo Mona Lisája:

A száraz sfumatoval szintén meg lehet teremteni a fokozatos átmeneteket. Ennél a technikánál, ahogy a neve is utal rá: szárazon dolgozunk, ami azt jelenti, hogy az alsó festékréteg száradása után hordjuk fel rá a felső festékréteget, azt is úgy, hogy semmilyen festőszert sem használunk. Voltaképp úgy dolgozunk, mintha az ecsetből ki akarnánk törölni a benne maradt festéket, s mindezt a vásznon csinálnánk. Az alábbi képemen a körte sárgára festése után a vöröses árnyalatú festék ilyen módszerrel lett felhordva, illetve a kék háttére a sárgás festék.

Látszik, ahogy a sárga alapra felhordott vörös festék egyre halványabb,ahogy kezd kifogyni az ecsetből a festék. Ahol vékonyabb, ott jobban érvényesül a két szín optikai összeolvadása, míg ahol a felső szín erősebb, jobban takar, ott vörösebb, ahol több látszik az alsóból, ott sárgább.

Az hatodik színkeverési lehetőség a lazúrozás. A lazúrozásnál a lényeg, hogy az alsó rétegként felhordott festéket itt hagyjuk megszáradni, ahogy a száraz sfumatonál is, csak itt a felső réteget vagy rétegeket festőszerrel higítva horjuk fel, amitől az áttetsző réteget, ún. lazúrt hoz létre. Ennél a módszernél is optikai színkeverés jön létre, hiszen a két festéket nem keverjük össze, mint pl. az első számú módszernél, hanem a két festékrétegről visszaverődő fények összhatásaként jön létre. Az alábbi festményemnél valamelyest talán érzékelhető, hogy mind az égen, mind a sziklákon több vékony réteg van egymásra festve. Ráadásul különféle színek, ami által lágy átmenetek és különféle árnyalatok alakultak ki.

Az utoljára taglalt színkeverési módszer, ami a hetedik a sorban, az a visszakaparás. Ez is optikai keverés. Itt is megkülönböztetünk nedves és száraz megoldást, ami abban különbözik, hogy az alsó már megszáradt rétegre felhordott felső festékréteg meg van-e száradva.
A nedves megoldásnál a felhordott felső festékrétegből bármilyen eszközzel (festőkés, ecset szára, köröm, villa stb) visszaszedünk, így azokon a területeken, ahol ez megvalósul, ott ki fog látszani az alatta levő réteg színe. S így fog a két szín együttes hatása érvényesülni.
Száraz megoldásnál a felső száraz réteget kaparjuk vissza. Ekkor nehezebben kontrollálható, hogy az alsóbb rétegnek hol van a határa. Könnyen lehet, hogy akár azt is visszakaparjuk.

A két bal oldali minta nedvesen lett visszakaparva, míg a jobb oldaliak szárazon. Látható is, hogy a száraz technikánál az alsó festékréteget is sikerült felkaparni, így ez nem hoz olyan szép eredményt, mint a nedves kaparásos technika.

Ez a visszakaparás használható nem mint színkeverés, hanem mint mintarajzolás egy festmény festésekor. A még nedves festékbe karcolva akár egy csipketerítő mintáját, akár fák törzseit vagy fűszálakat is kialakíthatunk. Ezt a technikát sgraffitonak nevezik.
Egy szép példa erre Rembrandt idős kori önarcképe, ahol hajszálaknál figyelhető meg ez a technika: